Indításnak álljon itt egy koraőszi írásom, némi - nálam szokásos - emlékezéssel.
Őszi nosztalgia
Megjött a szeptember, aranylón simogató, bágyadt napsütéssel, és vele a gyümölcsérés ideje. Igaz, a sárgálló barackot már júliusban szedni kellett, üvegekbe zárt napfénye ott díszlik az almárium tetején. Most a szilvának van itt az ideje. A mézédessé érő ringló a korábbi, azt már augusztus végén elraktuk, ilyenkor már a kékszilvákon a sor.
A tíz év alatt termetessé nőtt diófa árnyékában ülve magozgatom a hamvas gyümölcsöt. Elcsodálkozom, milyen kifinomult érzékszervei lehetnek a darazsaknak, hogy ilyen hamar észlelik a fűszeres aromát. Már itt zümmögnek körülöttem. Egy kis tálba az asztal távolabbi végére teszek néhány ütődött szilvaszemet, eszegessék azt, így talán engem békén hagynak.
Viszonylag egyhangú munkám közben van időm gondolataimban lubickolni, melyeket ezek a hamvas-kék gyümölcsök keltenek.
Szőlősgazda nagyszüleim földjén a tőkék között mindig volt jó néhány gyümölcsfa. Őszibarack, mandula, naspolya, vérbélű körte. A nagyobb termetű fákat, hogy ne vegye el a napfényt a szőlőtől – hiszen nagyszüleim abból éltek - a kunyhó mellé ültették. Ott volt a dió, cseresznye, szilva, melyeknek termését adott időben nekünk, gyerekeknek kellett leszedni. A tavasz végén, nyár elején érő cseresznyét az iskola miatt mi csak hétvégén szedhettük, de micsoda öröm volt ez is. Már a fára mászás is nagy élvezet, hát még ha az ember ropogós karmazsin-cseresznyét ehet eközben. Lentről olykor tréfásan felszólt egy felnőtt: „Fütyüljetek a szedés közben!”, arra célozva, hogy ugye, ha az ember fütyül, ugyanakkor nem ehet.
A sárgabarack érésekor már vakáció volt, ezért hát megszálltuk a fákat, és először is teleettük magunkat az édes, lédús gyümölccsel. Noha a szőlőben szinte minden gyümölcs megtalálható volt, a legjobb baracklekvárt mégis az egyik unokatestvéremék kertjében lévő óriási fa terméséből készítettük. Máig sem tudom miért, csipogó-baracknak hívták. Aprószemű, mézédes gyümölcse hatalmas mennyiségben termett. Az egész család odajárt, a rokonságban nagy híre volt ennek a baracknak. Anyám két kosárral elküldött hozzájuk – elég messze laktak tőlünk, a Szvorényi-utcában – és azokat teleszedve hazacipeltem, miközben a karom majd leszakadt.
Amint jött az ősz, már vártuk a dió érését. Micsoda jó móka volt! Diógyűjtő versenyt rendeztünk az óriási fa alatt, lelkesen kotortuk a lehullott levelek alját, és irigyeltük a nagyobbakat, akiknek joguk volt a dióveréshez. Mert a szerepeket szigorúan kiosztotta nagyapám. A nagyok verték a fáról a diót, de nem ám akárhogyan, a gallyakat nem volt szabad megtépázni. A kisebbek pedig felszedték a lehullott szemeket.
Ilyenkor szeptemberben mi már iskolába jártunk, a szőlőszüretre viszont elengedtek bennünket egy-egy napra. A szilvával csak otthon találkoztunk, amikor a fogadott fuvaros többek között ezt is hazaszállította. A felnőttek nekiálltak válogatni, mosni, kimagozni, aztán felállították az üstházat, nagyapám kisúrolta az üstöt, mi pedig tűzifát hordtunk. Azután a szilva bekerült az üstbe, és megkezdődött a hosszas kavarás. Felváltva kavargattuk az üst tartalmát. Eleinte igen sokat bajlódtunk, szinte percenként váltottuk egymást, hiszen a nagy L alakú kavaró maga is elég nehéz volt. „Nem baj, kisfiam,” – mondta nagyanyám – „a végén majd kikaparhatjátok az üstöt.” Ez volt a fizetségünk a munkáért, no meg a jövőbeli szilváslepények, lekváros kenyerek reménye. Ránk esteledett, mire a többórás kavargatás után a lekvár állandóan pöfögve sötét színűvé vált, és nagyanyám végre kimondta a megváltó áment: készen van. Akkor aztán nagy, hasas cserépedényekbe, csuprokba szedték a szurokszínű masszát, megvárták, amíg kihűl és bebőrözik a teteje. Majd zsírpapírral lekötve, a kamrába tették.
(Eszembe jutnak kis unokáim, akiknek ma már a diszkontban veszik a szilvalekvárt – ha vesznek ilyesmit egyáltalán – és valószínűleg soha nem élik át mindazt, amiket a mi korosztályunk gyermekként megélt. Nem tudják milyen egy igazi szüret az egri dombokon, amikor a szőlőszedő asszonyok dala hallatszik szerte a határban, s száll, mint az ökörnyál. Azt sem tudják, hogyan folyik egy disznóölés, kezdve az előző esti késköszörüléssel, hagymapucolással, s végezve a páratlan disznótoros vacsorával. Ha papírra vetem ezeket az emlékeket, jórészt azért teszem, hogy maradjon valami nyoma annak régi, kedves, a maitól annyira különböző gyermeklétnek, melyben felnőttünk.)
A szilvának lassan a végére járok, de én már gáztűzhelyen fogom főzni a lekvárt, csupán emlékezve a gyermeki időkre. Hja, változnak az idők, s bennük valószínűleg változunk mi magunk is. De őrizzük a régmúlt hangulatait, ízeit, melyeket megpróbálunk örökül hagyni, s ezzel talán majd nem múlunk el véglegesen. Adja Isten!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Gyertyák lángja mellett
Amikor a fel-feltámadó őszi szél, mint játékos kobold örvénylőn kavarja a kupacba gyűlt rozsdás leveleket, és a hűvös reggeleken borzongva dugjuk zsebre ökölbe zárt ujjainkat, megérkezik hozzánk az elmélkedés és emlékezés szép ünnepe, a halottak napja. Ahogy hosszú láncot alkotva hátunk mögött sorjáznak az éveink, mindinkább nyilvánvalóvá téve saját elkerülhetetlen sorsunkat, valahogy egyre fontosabbnak tartjuk, hogy foglalkozzunk az előttünk elmenőkkel.
Gyermekkoromban, amikor ez az ünnep számomra a halott falomb földet borító, zizegő szőnyegét, a temetőt átjáró kesernyés füstöt, a remegve imbolygó ezernyi apró gyertyalángot jelentette, nem érintett mélyebben, alig figyeltem rá. Természetesen kijártunk a közelben lévő csendes, lombokkal árnyékolt temetőbe, melynek elmúlásszaga volt. Nem volt riasztó vagy félelmetes, egyszerűen csak létezett, része volt az életünknek. A felnőttek halkan váltottak néhány szót, a távolabbról jött rokonok üdvözölték egymást, és a családról érdeklődtek. Fojtott hangú beszélgetés az elhunytakról, régmúlt történetek, családi históriák merengő, befelé forduló arckifejezéssel. Barátok, szomszédok, rég látott ismerősök léptek el lassan a családi sírok mellett, odabólintva és újabb történeteket keltve megjelenésükkel. Mit tudsz róla? És a felesége? Már tavaly meghalt?
S mi gyerekek egyáltalán nem tartottuk furcsának, hogy ezen a napon szinte minden a halálról szólt. Ez a nap valóban a halottaknak szentelt ünnep volt. Nem a halált ünnepeltük, amiről nekünk korunknál fogva csupán valami sejtelmes, meghatározhatatlan fogalmunk volt, hanem családunk elhunyt tagjaira emlékeztünk, melyek közül néhányat személyesen már nem is ismerhettünk. De ismertük helyüket a családban, ismertük a róluk szóló, generációról generációra szálló történeteket, szállóigévé váló mondásaikat, amelyek unos-untalan felröppentek a beszélgetésekben.
Hazaérve azután körülültük az asztalt, és gyertyákat gyújtottunk a család távol lévő halottaiért, akik nem a helyi temetőkben nyugodtak. Elsősorban az apai nagyapámért, akit én csupán képről ismertem, s aki valahol Galíciában nyugodhatott, ha egyáltalán elföldelte valaki. A családi legendárium őrzi a kenyerespajtása által elbeszélt történetet. Az első világháború északi frontján, az orosz offenzíva elől visszavonulóban a sebesült nagyapám nem bírta már a marsot. Nem akarván tovább terhére lenni bajtársainak, kérte, hagyják csak magára. Pajtásának az az utolsó képe róla, hogy puskáját megfordítja, szuronyát a földbe döfi, és rátámaszkodik. Ottmaradt végleg a galíciai hómezőn. (Talán annyi idős lehettem, mint ő, amikor azon a vidéken jártam turistaként. Néztem az akkor nyárban fürdő dombokat, és elképzeltem, amint az elcsigázott, félig megfagyott katona pillantását az ég felé emeli, s az utolsó sóhaj hagyja el kicserepesedett ajkait. Nyugodj békében, nagyapa – mondtam, s néhány szál vadvirágot tettem a limanowai emléktábla tövébe.)
Az értelmes emberben – kiben előbb, kiben később – felmerül a lét nagy titkainak keresése. Mi végre is vagyunk? Mi értelme van ennek az egésznek, amit életnek neveznek? És persze mindenki szeretné, hogy ne múljon el nyomtalanul, mint egy kósza bárányfelhő. Nyomot kell hát hagynunk magunk után a világban, hogy emlékezzenek ránk. Amint jó emlékű ferences oktatóim tanították: „Fényt hagyni, mint a Messiás...”
Számomra ma már ennek a megőrző-megtartó emlékezésnek ünnepe a halottak napja, amikor fejet hajtunk a sokféle sorsú előd előtt, s mosolyogva bólintunk: Kedveseim, nem múltatok el nyom nélkül, bennünk és az utánunk jövőkben éltek tovább!